Az Apák jobb Anyák?!

Állok a konyhaablakban és (titokban) leskelődöm, ahogy Áron festi a tárolót és közben Martin a murván, félig lecsúszott zokniban a festékes tárolónak támaszkodik, vagy éppen a leejtő felé veszi az irányt. Az ebéd már a sütőben, a kávéfőző is befejezte a munkáját. Egyedül vagyok a házban, leülhetnék végre 10 percre, megihatnám nyugiban a kávém, de én mégis az ablakban állok. És azon gondolkodom, hogy az Áron tuti jobb Anyuka lenne.

Ő aztán nem görcsöl semmin. Engedi hadd menjen, hadd egye azt, amit akar - legyen az bármennyire nem 11 hónaposnak való, vele mindig minden a mosolyról, kacagásról szól. Én meg ha megpróbálom feladni a zokniját, vagy isten ments egy pelenkát akarok kicserélni (amit nevetségesen kevésszer cserélek, ismét hála a Martin csodás, kipirosodásmentes bőréért, hogy ezt meg is tehetem..) akkor aztán jönnek a krokodik könnyek és a sírás, hogy én tönkreteszem az életét.

Lehet, hogy apukának kéne lennem?

Jó,jó.

Tudom, hogy ez csak nagyon nehezen lehetne megoldani. De néha olyan érzésem van, hogy én csak azokat adom Martinnak, aminek sírás a vége. Velem is van móka, de velem van masszív sírás is. Mindkettőnk részéről. 

Mármint, amikor tényleg csak ez zokniról van szó, akkor miért mindig én vagyok a "rossz" zsaru. Nálam miért sír többet? 

Nyilván meg van ennek is a pszichológiai válasza, de most kicsit töményebben kaptam, a sírást az arcomba. 

Vajon miért intézte így az evolúció, hogy 5 percre nem tudok megülni, ha mással van a kisfiam, és miért nézegetem meg, mikor alszik, hogy vesz e levegőt?! És mégis, miért nálam sír?

Mielőtt azt gondolnátok, hogy mi Martinnal csak sírok, akkor mindenki nyugodjon meg :D

Nem vagyunk sírós fajták - DE én masszívan az vagyok -, de együtt már rég sírtunk. Egyrészről én is tanulok nap, mint nap. És a türelmem, valamit a fáradtságom legyőzésében, már kezdek egész jó lenni, vagy elég jó?! :)

Tudooom, hülyeség, hogy ezeken gondolkodom. Épp ezért is írom le. Így visszaolvasva megtalálom a válaszokat. 

Például, hogy azért sír nekem, mert nekem sírhat. Elmondhatja, hogy valami nem okés. Mert tudja talán, hogy én mindig szeretni fogom, bármit is gondol, érez,tesz?! Ennyire bízhat bennem? 

Egyszer olvastam valahol, hogy mindig hagyni kell, hogy elmondhassa, elsírhassa magát a kisgyerek. Hogy a későbbiekben ki tudja fejezni az érzéseit, ne nyomja el magában. Te jó ég, tök jó, hogy nekem sír Martin :))))

Ha hiszitek, ha nem, ez most felért egy terápiás kezeléssel. Önmagamnak válaszoltam meg az aggodalmam. És lehet, hogy a válasz nem jó(?!), de az tuti, hogy én most megnézem, hogy hogy szuszog a kisfiam és elteszem magam holnapra. 

Mindenkinek minimum 8 óra folyamatos alvást kívánok.

No meg egy habos kávét reggelire!

Ha tetszik, amit látsz, csatlakozz a facebook csoporthoz, és az instagram oldalamhoz, hogy első kézből értesülj az újdonságokról :)