Otthon születtünk

Bizony, bizony. Otthon, november 24-én született meg Martin, háborítatlanul, de kezdjük az elején.

.

.

.

9 hónappal ez előtt, mikor megtudtam, hogy egy kis élet kezdett el növekedni a pocakomban, már tudtam, hogy otthon fogunk szülni. Egy csepp kétségem sem volt, hogy ez a kisbaba, aki minket választott szüleinek, otthon szeretne születni, mindenféle orvosi műszer és beavatkozás nélkül. Ezt a bizalmat, hitet, tudást valahogy a zsigereimből éreztem, mármint, hogy képes vagyok rá. Egy csepp kétségem sem volt, hogy képes lesz rá a testem, és a baba is. 

Éreztem, hogy menni fog. 

Igazából sosem hittem még ennyire magamban. Nem bizonytalanított el egyetlen negatív hozzászólás, hozzáállás, vélemény sem. Éreztem ezt a nagyon női erőt.

Az otthon szülés egyébként Magyarországon milliónyi rendelettel van szabályozva. És szerencsére mi mindennek megfeleltünk. Gondolok itt az életkorra - 40 felett, ha jól tudom nem lehet otthon szülni-, a baba és a méhlepény állapotára, fekvésére... 

Az első, amit ilyenkor tenni kell, bábaházat kell választani, bábapraxist kell fogadni. Áron és én egy budapesti bábaház mellett döntöttünk. Az első találkozásnál szerintem ezt érzi az ember, hogy képes lesz e megbízni a bábában. Én az első pillanatra tudtam, hogy ez menni fog. A Bábánk egy nagyon karakán és tiszteletet parancsoló nő, de meg van benne a gyengédség és a finomság is. Éreztem, hogy nekünk erre van szükségünk. (Ha csak egy nagyon finom női bába lett volna, akkor lehet, hogy nem őt választjuk, hiszen nekem szükségem van egy erős női "hangra", akiben bízhatok, hogy tudja a tutit.)

Havonta egyszer mentünk  "konzultálni", esetenként Áron is velem jött. Ahogyan telt-múlt az idő, egyre biztosabb lett, fizikai szinten is, hogy mehet az otthonszülés. Vérkép, ultrahangok, vizeletvizsgálat stb. minden rendben, sőt, mondhatni tökéletes. Ez nyilvánvalóan köszönhető a helyes táplálkozásomnak és a folyamatos sportnak is. (Valamint Áron fantasztikus genetikájának :))

Mindeközben a májusban vásárolt házat bombázták szét Áronék, és építették újra. Ezt kifejtem majd, viszont a töténethez hozzá tartozik, hogy egyáltalán nem volt biztos az, hogy mi, a saját otthonunkban fogunk tudni otthon szülni. Felsoroltunk pár opciót - a szülőknél szülni vagy az átmeneti lakásban, ahol laktunk- de egyik sem volt kedvemre való. Én a saját otthonunkban terveztem a szülést, és ezt Martinnal meg is beszéltük. 

A rengeteg (RENGETEG!) munka és idő, amit a ház felújításába fektettünk, meghozta a gyümölcsét. 

November 22-én beköltöztünk. Volt villany, melegvíz és a hőmérő is 20 fok körüli hőmérsékletet mutatott. (előtte egy héttel 12 fok, kosz, por, hidegvíz jellemezte az otthoni körülményeket).

Egy- azaz EGY darab éjszakánk volt a közös otthonunkban, majd Martin úgy döntött, hogy akkor ideje elindulni.

November 24-én hajnali fél 1kor, még az ágyban beszélgettünk Áronnal, és éreztem, hogy valami történik a lábam között. (Hahaha)

A következő beszélgetés zajlott le: 

-Áron!!! Valami folyik a lábam között, és tutira nem pisiltem be!

Felpattantunk, én álltam az ágy mellett, némileg pánikolós hangulatban, hogy "erre én még nem vagyok kész", Áron pedig izgatottan kérdezgetett, hogy akkor most mi a teendő. Hívtuk a Bábát, jött is az instrukció, feküdjünk vissza aludni. (Na persze, elfolyik a magzatvíz én meg nyugodalmasan vissza tudok aludni?!) Én megpróbáltam, de hát nem ment. Áronnak ment. Ő mellettem horkolt. Engem viszont iszonyatosan elkezdett hívni a Nutellás üveg és a gránátalama a konyhából. Mentem is, hogy eleget tegyek a hívásnak, a konyhaszigetnek támaszkodva ettem a nutellát (NAGYKANÁLLAL) és pucoltam hozzá a gránátalmát, miközben valami sorozatot kerestem a neten. 

De, közben éreztem a húzó,szúró fájdalmat(azt hittem, hogy fáj, de az csak később jött) a derekamban. Nutellás üveggel a kezemben visszamentem a hálószobába és mondtam Áronnak, hogy itt bizony elkezdődött a dolog. Egyre sűrübben jöttek a fájások, de nem volt benne semmi rendszer. Volt, hogy eltelt 10 perc két fájás között, de volt h percenként jöttek. Nem tudom az időt, hogy mennyi és, hogy telt el. Csak benne voltam és hagytam, hogy történjen. Áron elmondása alapján a Bábák 7-8 óra körül érkeztek, én eddigre meztelen voltam és térdeltem az ágy mellett, az ágyra támaszkodva.

Vízre volt szükségem. Mentünk is. Kád melegvíz megeresztve és a fájások csak jöttek és jöttek. Hüvelyi vizsgálat nem volt, a tágulásomat máshogyan állapították meg. (A fenéknél ilyenkor elindul egy csík, ami jelzi a tágulást) Minden szívhang vizsgálat előtt szóltak, hogy most akkor megnézzük, és mindig hallottam a kisbabám szívhangját, ami a szülés alatt végig tökéletesen vert. 

Vízből ki, ismét az ágy mellett térdelés. Éreztem, hogy a térdeim már nagyon fájnak, de nem érdekelt. Áron próbált segíteni, hogy tegyünk valamit alám, de nem akartam megmozdulni. Ekkor már nagyon éreztem, hogy fáj, de olyan mintha nem haladnánk. A Bábák próbálták kérdezgetni, hogy van e valamilyen lelki akadálya a baba érkezésének, vagy inkább az játszik szerepet, hogy a sportoló énem nem hagyja, hogy a természet tegye a dolgát (sportolóként a tenni akarás, a megcsinálom érzés az agyaból jött és nem a testemből). 

Befeküdtem a kádba és becsuktam a szemem, és elengedtem a megfelelési kényszerem és a "tenni akarásom". Hagytam, hogy csinálja a testem a dolgát. Nem tudom, hogy meddig feküdhettem ott, de "nem voltam ott". Valahol a régi életeim között ugráltam, ahol már szültem. És sikerült, mindig. Többször is. Ezzel éreztem, hogy bizonyosságot nyerek, ez sikerülni fog, és meg tudom csinálni. (Talán a kádba fekvés előtt volt bennem egy olyan érzés, hogy valaki szedje ki belőlem, és menjünk a kórházba. De végülis tudtam, hogy a kórházban sem szedi ki belőlem senki, plusz a kocsiba is be kellene másznom, amit ilyen állapotban biztos, hogy nem fogok megtenni, szóval ez a gondolat ahogy jött, úgy el is illant). 

Áron bemászott mellém a kádba, én rádőltem és folyatatódott. Jött a kitolási szakasz. Bő 1 órán át toltam a kádban, nem tudom, hogy honnan volt ennyi erőm ( a nutellát és a gránátalmát kihánytam, és kb 3-4 szőlőcukrot tudtam lenyomni a torkomon). Nyomtam, toltam, kiabáltam, üvöltöttem, de a baba lassan jött. (szívhang rendben!!) Majd egy idő után ugyan éreztem a kitolási ingert, de nem tudtam, hogy hova nyomjak. Ekkor a Bába bevetett egy bábapraktikát, amit most nem fejtek ki, de iszonyat nagy segítség volt. Kiszálltunk a kádból, Áronra ráültem, hogy majd a gravitáció segít. Nyomtam, nyomtam. Előre jött, majd visszacsúszott.. az izmos gátamnak köszönhetően. 

Eltelt még 1 óra. 

Majd újra térden voltam. Hallottam, ahogy a Bába azt mondja, hogy még 1-2 nyomás, és ha nem történik semmi, akkor azt ajánlja, hogy feküdjek fel az ágyra, mint a kórházban. A gondolat a fejemben üvöltött: Én ugyan meg nem mozdulok már!! És feküni sem akarok! Én most megszülöm ezt a babát!!! 2 nyomással később, hihetetlen fájdalom és égő érzés közepette kijött a feje (nem hittem, hogy ilyen fájdalmat képes vagyok kibírni), még egy nyomás, és csak úgy kicsusszant...Feküdtem Áron ölében, és kérdeztem, hogy Miért nem sír??? Majd felsírt és én megfordultam, hogy lássam ezt az óriási csodát, akinek elmentem a lelkéért és a fizikai testébe hoztam :) 

Együtt jöttünk fentről és megcsináltuk. Megszülettünk. (Hárman születtünk meg ezen a napon. Az Áron apuka, én anyuka lettem, és lett egy kisfiúnk.) Meg kaptuk a beavatást. Mert, hogy ez kőkeményen az volt.

Nagy és lila volt, és én a sokktól csak annyit tudtam mondani, hogy "Milyen nagy". 

Bizony. 53 cm és 3900 gramm, valamint egy erős 14 óra. 

Rámtették és ültünk a földön a ruhásszekrényemnek támaszkodva. Működő vesével (egy jó nagy adag pisit kaptam). 

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, de valahogy felkerültem az ágyra. Jött a méhlepény. Szépen, nem siettetve, megvárták még kijön és mellém tették. Óriási volt. Megvártuk, még a köldökzsinor nem pulzál, és Áron elvágta, nem túl közel a babához, hanem egy 10 cmrel távolabb ( nem vágunk bele a babab aurájába). A méhlepényre pedig tavasszal egy fát ültetünk a kertben. 

Az ágyban voltunk, Hárman. Körülöttünk a Bábák. A dúlám 7 órán keresztül masszírozta a derekamat, valamilyen csodálatos olajjal -tuti, hogy nélküle nem ment volna!!

Megérkeztek Anyáék. Feljöttek a szobába, ahol éppen vizsgálták a kisbabánkat. Csodásan, szépen érintették, beszéltek hozzá. Egy hangos szó nem hangzott el... 

Mondták, hogy most megvizsgálják, fáradtságomban ennyi jött ki belőlem: Akkor elviszitek? a válasz ez volt rá: Dehogy visszük, hova vinnénk, Ő a Te kisbabád. Eszem ágában sincs elvinni.

Anyáékon lehetett látni, hogy teljesen meghatódnak a helyzettől. (Mondták, hogy amikor bejöttek a házba már érezték ezt a csodálatos energiát és békét) Ott álltak mellettem,  nézték, ahogyan vizsgálják az unokájukat és érezték ennek az egész háborítatlan szülésnek a lényegét is. (végre megértették, hogy miért is akartam otthon szülni)!! Pár nappal később mondták is, hogy mennyire szép volt ez az egész, ahogyan vizsgálták, ahogyan beszéltek vele, ahogyan engem kezeltek. Nem mint egy beteget, vagy egy alárendelt valakit, hanem úgy, ahogyan egy szülő nőt és a babáját kezelni kell(ene), tisztelettel és alázattal.

Engem is vizsgáltak közben, minden rendben. Varrni nem kell -megtette a hatását a 6 hónapnyi mandula olaj és a fantasztikus genetikám- a hasamat megfogdosták- az is jó.

Minden tökéletes. 

Bevallom, a következő órákra nem nagyon emlékszem, hogy mi és hogyan történt. De talán nem is lényeges, hiszen hárman voltunk. 

Minden megváltozott. 

Túléltük. 

Megcsináltuk. 

Megszülettünk. 

Otthon. 

Háborítatlanul.